LuCy blogja: július 2010

Posted by LuCy In: Gportal, kiúttalanság

Gportalról haladóknak

Sohasem fogom megérteni, hogy miért az a divat, ami. Az én szellemi képességeim ehhez valahogy kevesek. Lehet, velem van a baj, próbáltam is elmerülni a témában többször, de nem megy.

Februárban lesz két éve, hogy foglalkozom a Gportallal, és azóta is nagy változás ment végbe. De megismerkedtem olyanokkal, akik már három-négy éve is rendelkeznek GP-s oldallal, és meséltek a "régi szép időkről". Állítólag minden más volt, és lehetett közösségnek nevezni azt, ami ott van. De most...? Ha nem bíznék az illetőkben, akik mesélték, rávágnám, hogy szemenszedett hazugság az egész. A látogatottsági lista csúcsán áll néhány szétkódolt csillivilli oldal, a szerkesztőik úgy uralkodnak mindenkin, mint valami királyok vagy félistenek. Aki pedig "népszerű" szeretne lenni a Gportalos szerkesztői körökben, vagy egyszerűen csak egy "híres" oldalt akar, annak megállás nélkül - bocsánat a kifejezésért - mások seggét kell nyalnia.

Én vagyok az egyetlen, aki erre nem hajlandó?

Nekem nem kell a segítségük. Most a fél hallgatóság elhúzza a száját, hogy irigy vagyok más sikereire, satöbbi. Azért vagyok irigy, mert nem mindannyian érdemlik meg, hogy látogatott oldaluk legyen... van olyan is, amelyiknek nincs semmi értelme, de olyan is, amire jogosan járnak emberek százai. Nem fogok személyeskedni, még a végén feltörik az én szegény, alig látogatott oldalaimat. Igen, én is tudok kódolni, és ha megerőltetném magam, tudnék olyan csuda-akármicsodákat csinálni, mint ők, ami egy normál böngészőt azonnal lefagyaszt. De nekem az a fontos, hogy a látogatóim el is tudják olvasni a tartalmat, és ne csípje a szemüket a betűk színe három szó után, mert az ilyesmi elég kellemetlen.

Az, amit nem tudok csinálni, a "HQ minőségű design". De aki nekem tud a Gyűrűk Uráról HQ minőségű képeket mutatni, annak csinálok belőlük háttérképet. Merthogy nekem az van: egy Gyűrűk Urás oldalam lassan másfél éve, és sosem kapott annyi látogatót, amennyit szerintem megérdemelt volna. Nagyon kevesen vannak, akik annyit dolgoztak egy oldalon valaha is, mint én ezen... ez tényleg napi húsz látogatót érdemelne? Nem sokkal többet?

Láttam sokakat, akik ilyenkor bezárnak. Én soha nem tenném, mert egy: szeretem szerkeszteni az oldalt, kettő: meggyőződésem, hogy ér is valamit, három: az a 20 ember hátha szívesen jár oda, és hátha fontos neki az oldal. Hátha. Néha viszont - mint most - akaratlanul is kiborulok. Mert ez nagyon igazságtalan. És nincs dolog, amit jobban gyűlölnék az igazságtalanságnál.

Posted by LuCy In: irigység, kiúttalanság

Tessék?

Úgy irigyellek! - mondta nekem egyszer valaki. Nem dühös, vagy átkozódó mondat volt ez, csak egy egyszerű sóhaj. Szinte csak egy lélegzetvétel; ha akkor éppen kevésbé tűnődő hangulatomban talál meg, minden bizonnyal meg sem hallom.

Igen? -feleltem. - Miért?

Mert... -elharapta a mondatot. Lehettünk vagy másodikosok.

Mert?

Mert jó tanuló vagy. - mindketten tudtuk, hogy nem ezt akarta mondani. Furcsán súlyos volt a levegő; talán egy nyári zápor közeledett.

Ne irigyelj - feleltem halkan. Mert mi irigyelnivaló lenne rajtam? Hogy a szüleim nem irodában dolgoznak, hanem művészek? Meglehet; de akárhogy is, nagy árat fizetek érte. Szeretem azt, aki vagyok, és nem tudok másként élni, de könnyelműnek tartom azt, aki irigyel.

Biztonságosabb, ha a hivatalnok apád és titkárnő anyád tart el a minimálbéréből, ordító testvérekkel vagy körülvéve és állandó kisebbség-érzeted van. Ez a minta. Ez a normális. De én nem ebbe születtem bele, hanem valami csodálatos, határtalan szabadságba. Ötéves koromban művészmagazinokat olvasni az apám ölében ülve... ezek olyan emlékek, amiket nem adnék semmiért és senkiért. Hogy magamtól tanultam meg olvasni, és az első könyv, amit tudatosan vettem a kezembe, egy Tolsztoj-regény volt... ezek nem egy melankolikus senki ábrándjai, ezek igazságok, amik egykor megtörténtek, hús-vér emberek szeme előtt.

Ezt irigylik tőlem? Meglehet; és meg is értem. De megfizettem érte, így vagy úgy, és még sokkal többet fogok. Mert ezek az idők elmúltak, a gyerekkorom egyre távolabb. Itt az ideje, hogy megtanuljak önállóan élni.

De engem nem zárhatnak be az irodába, hogy megfáradt nyakkendősök parancsolgassanak nekem... nem így nőttem fel. Nem ezért nőttem fel.

Posted by LuCy In: kiúttalanság, kutya

Álom

Térdig álltam a jeges, szilánkosra fagyott hóban, és a kutyámat szólongattam. Egyetlen vékony kabát védett a hideg ellen, tornacipőben és vászon nadrágban szálltam szembe a hóviharral. Egy göcsörtös bottal tologattam magam előtt a havat, hogy legalább a felét távol tartsam a jéghideg kezemtől. Hol lehet már az a hülye kutya... és én vajon hol vagyok?

Változott a kép. A kertünkben álltam a diófa alatt, és három madarat figyeltem, ahogy fülsértő csiviteléssel civakodnak valamin, talán egy kukacon. A kutya ismét sehol... az égen baljós viharfelhők gyülekeztek. Jegesen süvített a szél, szinte olyan hidegen, mint korábban a hóviharban.

A kutyám váratlanul megjelent, én pedig az ölembe kaptam, ahogy szoktam, ha éppen nem karmol szét, és nem sző ehhez hasonló gonosz terveket.

Ekkor azonban óriás, fehér kisbusz állt meg a ház előtt. Két hasonlóan fehér köpenyes férfi szállt ki belőle, és becsöngettek. Anyám kirohant a házból, és kitárta előttük a kaput. Gyanakodva léptem közelebb, még mindig a kutyát szorongatva. Az egyik fehér köpenyes kitépte a kezemből, egy cseppet sem szelíd mozdulattal bevágta a kocsiba, aztán, mielőtt bármit tehettem volna, az autó elhajtott. Üvöltve és átkozódva rohantam utána, de az utca végéig sem jutottam.

Megdördült az ég, és lezúdult az eső. HOGY ENGEDHETTED EZT? - estem neki üvöltve anyámnak.
Szükséges volt - felelte ő rezzenéstelen arccal. - Olyan neveletlen ez az állat...

Már másodszor álmodom ezt, és fogalmam sincs, mit jelent. Az én kutyám nem neveletlen! Rendben, hogy egy-egy óvatlan pillanatban lenyomja a kilincset, és bárhová bejut, ahová neki tetszik, de NEM neveletlen. Csak cserfes. Szemtelen. Életrevaló. És mindenki csak szeretni tudja az ostobaságokért, amiket elkövet.

De már megint sírva ébredtem fel. Sírtam... ez olyan ritkán történik meg, hogy kell legyen a dolognak valami jelentése. De micsoda? Az én kutyámat egy vacak kisbusz nem veheti el.

Posted by LuCy In: ???

Árnyék

Az ember érzései és gondolatai néha cserbenhagyják. Ilyenkor semmi sincs a helyén, minden felfordul, és olyan érzésed van, mintha szántszándékkal csapna le rád a sors. Képtelen vagy bármin is változtatni, vagy kitörni a kalitkából, amibe saját magadat zártad bele, kíméletlenül és könyörtelenül, akár a legkeményebb ellenséged. Ismered a gonosz természetét, mert te magad vagy a gonosz; de ha elpusztítod, félő, hogy magad is elenyészel.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy önmagad légy, de ha egyszer áttöröd a gátakat, lehetőségek tengere nyílik ki előtted. Azonnal fényesebben ragyog a nap, ha felhők takarják is, érzed a hátadon a melegét. Semmi sem állíthat meg, mert erős vagy, mert önmagad vagy. Nem azért jöttél erre a világra, hogy más légy.

Tizenhárom, lassan tizennégy éve élek ebben a világban. Sosem voltam a sors kedvence, de nem is gyűlölt engem úgy, mint néhány embert azok közül, akik fontosak nekem. Sokszor egyszerűen elfordul tőlem, és üresség tölt el. Ilyenkor nem tudom, mit tegyek.

Mi vagyok én, kérdezem magamtól. Mástól ugyan nem várhatok választ... lázadó rocker? Egy ömlengő senki? Egy depressziós? Egy életművész? Egy író? Lehet valaha az belőlem, amivé válni akarok?
És a legfontosabb: mivé akarok válni én?

Semmi sem jelent akkora veszélyt egy emberre, mint a tulajdon kívánságai. Általában ezek végeznek vele.

És hogy miért írok megint a blogba, mikor van G-Portalos oldalam? Franc tudja.
Az élet tele van kérdésekkel.