Térdig álltam a jeges, szilánkosra fagyott hóban, és a kutyámat szólongattam. Egyetlen vékony kabát védett a hideg ellen, tornacipőben és vászon nadrágban szálltam szembe a hóviharral. Egy göcsörtös bottal tologattam magam előtt a havat, hogy legalább a felét távol tartsam a jéghideg kezemtől. Hol lehet már az a hülye kutya... és én vajon hol vagyok?

Változott a kép. A kertünkben álltam a diófa alatt, és három madarat figyeltem, ahogy fülsértő csiviteléssel civakodnak valamin, talán egy kukacon. A kutya ismét sehol... az égen baljós viharfelhők gyülekeztek. Jegesen süvített a szél, szinte olyan hidegen, mint korábban a hóviharban.
A kutyám váratlanul megjelent, én pedig az ölembe kaptam, ahogy szoktam, ha éppen nem karmol szét, és nem sző ehhez hasonló gonosz terveket.
Ekkor azonban óriás, fehér kisbusz állt meg a ház előtt. Két hasonlóan fehér köpenyes férfi szállt ki belőle, és becsöngettek. Anyám kirohant a házból, és kitárta előttük a kaput. Gyanakodva léptem közelebb, még mindig a kutyát szorongatva. Az egyik fehér köpenyes kitépte a kezemből, egy cseppet sem szelíd mozdulattal bevágta a kocsiba, aztán, mielőtt bármit tehettem volna, az autó elhajtott. Üvöltve és átkozódva rohantam utána, de az utca végéig sem jutottam.
Megdördült az ég, és lezúdult az eső. HOGY ENGEDHETTED EZT? - estem neki üvöltve anyámnak.
Szükséges volt - felelte ő rezzenéstelen arccal. - Olyan neveletlen ez az állat...

Már másodszor álmodom ezt, és fogalmam sincs, mit jelent. Az én kutyám nem neveletlen! Rendben, hogy egy-egy óvatlan pillanatban lenyomja a kilincset, és bárhová bejut, ahová neki tetszik, de NEM neveletlen. Csak cserfes. Szemtelen. Életrevaló. És mindenki csak szeretni tudja az ostobaságokért, amiket elkövet.
De már megint sírva ébredtem fel. Sírtam... ez olyan ritkán történik meg, hogy kell legyen a dolognak valami jelentése. De micsoda? Az én kutyámat egy vacak kisbusz nem veheti el.