Úgy irigyellek! - mondta nekem egyszer valaki. Nem dühös, vagy átkozódó mondat volt ez, csak egy egyszerű sóhaj. Szinte csak egy lélegzetvétel; ha akkor éppen kevésbé tűnődő hangulatomban talál meg, minden bizonnyal meg sem hallom.

Igen? -feleltem. - Miért?
Mert... -elharapta a mondatot. Lehettünk vagy másodikosok.
Mert?
Mert jó tanuló vagy. - mindketten tudtuk, hogy nem ezt akarta mondani. Furcsán súlyos volt a levegő; talán egy nyári zápor közeledett.
Ne irigyelj - feleltem halkan. Mert mi irigyelnivaló lenne rajtam? Hogy a szüleim nem irodában dolgoznak, hanem művészek? Meglehet; de akárhogy is, nagy árat fizetek érte. Szeretem azt, aki vagyok, és nem tudok másként élni, de könnyelműnek tartom azt, aki irigyel.
Biztonságosabb, ha a hivatalnok apád és titkárnő anyád tart el a minimálbéréből, ordító testvérekkel vagy körülvéve és állandó kisebbség-érzeted van. Ez a minta. Ez a normális. De én nem ebbe születtem bele, hanem valami csodálatos, határtalan szabadságba. Ötéves koromban művészmagazinokat olvasni az apám ölében ülve... ezek olyan emlékek, amiket nem adnék semmiért és senkiért. Hogy magamtól tanultam meg olvasni, és az első könyv, amit tudatosan vettem a kezembe, egy Tolsztoj-regény volt... ezek nem egy melankolikus senki ábrándjai, ezek igazságok, amik egykor megtörténtek, hús-vér emberek szeme előtt.
Ezt irigylik tőlem? Meglehet; és meg is értem. De megfizettem érte, így vagy úgy, és még sokkal többet fogok. Mert ezek az idők elmúltak, a gyerekkorom egyre távolabb. Itt az ideje, hogy megtanuljak önállóan élni.
De engem nem zárhatnak be az irodába, hogy megfáradt nyakkendősök parancsolgassanak nekem... nem így nőttem fel. Nem ezért nőttem fel.