Az ember érzései és gondolatai néha cserbenhagyják. Ilyenkor semmi sincs a helyén, minden felfordul, és olyan érzésed van, mintha szántszándékkal csapna le rád a sors. Képtelen vagy bármin is változtatni, vagy kitörni a kalitkából, amibe saját magadat zártad bele, kíméletlenül és könyörtelenül, akár a legkeményebb ellenséged. Ismered a gonosz természetét, mert te magad vagy a gonosz; de ha elpusztítod, félő, hogy magad is elenyészel.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy önmagad légy, de ha egyszer áttöröd a gátakat, lehetőségek tengere nyílik ki előtted. Azonnal fényesebben ragyog a nap, ha felhők takarják is, érzed a hátadon a melegét. Semmi sem állíthat meg, mert erős vagy, mert önmagad vagy. Nem azért jöttél erre a világra, hogy más légy.
Tizenhárom, lassan tizennégy éve élek ebben a világban. Sosem voltam a sors kedvence, de nem is gyűlölt engem úgy, mint néhány embert azok közül, akik fontosak nekem. Sokszor egyszerűen elfordul tőlem, és üresség tölt el. Ilyenkor nem tudom, mit tegyek.

Mi vagyok én, kérdezem magamtól. Mástól ugyan nem várhatok választ... lázadó rocker? Egy ömlengő senki? Egy depressziós? Egy életművész? Egy író? Lehet valaha az belőlem, amivé válni akarok?
És a legfontosabb: mivé akarok válni én?
Semmi sem jelent akkora veszélyt egy emberre, mint a tulajdon kívánságai. Általában ezek végeznek vele.

És hogy miért írok megint a blogba, mikor van G-Portalos oldalam? Franc tudja.
Az élet tele van kérdésekkel.